20.rész ~VÉGE~

-Szeretnék veled beszélni, úgy hogy remélem nem küldesz el hidegebb éghajlatra. – sétálok bentebb a szobába.

- Heejin – a levegő is benn reked tüdejében, ahogy felfogja mi is történik. – Ez biztos csak egy álom…- dörzsöli meg a szemét. Újra rám néz. – Ez nem lehet – kipattan az ágyból és már előttem is terem. – Heejin! – szorosabban ölel meg mint anyámék.
- Wooshin, eressz – próbálom lehámozni magamról. – Nem emiatt jöttem! – tartom előnyben az erős énem.
- Nagyon boldog vagyok, hogy itt vagy! – mintha meg se hallaná és nem látná a viselkedésem. Nagyon elhagyta magát.
- WooSeok! – emelem meg a hangom.
- Bocsáss meg… Nagyon hiányoztál.
- Csak tisztázni akarok néhány dolgot. Nem ezért jöttem – ellépek tőle.

*Egy nappal ezelőtt*

-Legalább egy lépés távolság legyen köztetek! Mostanában nagyon instabil és kitudja hirtelen mit csinál. Lehet leakar majd csókolni, de az is lehet, hogy megakar magának szerezni és bezár téged, vagy elrabol! – ijedten magyarázza a fejében lévő káoszt.
Arcát tenyereim közé zárom és a szemeibe nézek.
- Édesem, ne aggódj. Tudok magamra vigyázni, és én hiszem annyira tisztességesnek Shint, hogy ne csináljon ilyeneket.
- Négy év hosszú idő Heejin! Nagyon sok lelki problémája volt. Sok minden miatt magát hibáztatta. Voltak olyan korszakai, amikor téged is hibáztatott.
- Shh! Csendet!
- Nem maradok csendben.
- Akkor lehet hazamenni!
- Nem akarok! – az ölébe húz.
- Hat napja nálam csövelsz, jobb lesz hazamenned!
- Nem!
- Rendben Hwanhee, akkor fizess bele a bérleti díjba!
- Hm – mosolyog. – Na, akkor én megyek haza! – leakar lökni magáról, de most már nem szállok le.

***

-Ezért vártam rád?!
- Én nem mondtam, hogy várj rám! Meg mondtam aznap, hogy én feladom. Az volt számodra az utolsó esélyem. Én az egész szívemet odaadtam volna neked! A négy év pedig elég volt nekem ahhoz, hogy elfelejtselek.
- Találtál új kandúrt? És még ide jöttél hozzám? Szánalmas vagy – ahogy eddig mennyire azt mondta hiányoztam neki, most úgy vett egy 180°-os fordulatot a viselkedése. – Miért jöttél ide? Hah? Hogy nevess rajtam? Hogy a képembe nevess? – azt se tudja miről beszél. – Én egyedül vagyok, neked meg van pasid? Ezt akartad elmondani? Akkor takarodj innen!
- Csak a saját szememmel akartam látni, hogy mennyire is vagy szar állapotban… És őszintén, nem bántam meg, kitudja ha összejövünk, ugyan így bekattansz… Wooseok, menj el orvoshoz!
- Ne mond meg nekem, hogy mit csináljak… tetettél tönkre.
- Az csak egy buta első szerelem volt, lépj tovább… Nekünk nem lett volna közös jövőnk, már tudom.
- Maradj csendben! – ledobja magát az ágy szélére és térdére könyököl, szemeit összehúzza, mint aki küzd a sírás ellen.
- Nekünk sose fonódtak össze az életszálaink, csak egymás mellett mentek… Sajnálom, hogy így alakult, de remélem, megtalálod azt, kit tényleg neked teremtettek.
- Te megtaláltad? – benedvesedett szemekkel néz rám. Egy pillanatra elgondolkodom, először a kérdésen aztán, hogy válaszoljak-e neki, s végül félénken bólintok, nem tudva, hogyan fog reagálni.
- Ismerem?
- Igen. – Nem számított erre a válaszra így kikerekedett pupillákkal néz engem.
- Hwanhee? – kérdezi, de közben elfordítja a fejét, mint aki tudja a választ, de nem akarja látni. – Hálás vagyok, hogy eljöttél, kicsikét legalább észhez tudtam térni, de most elmennél? – ebből a mondatból teljesen a régi Shint érzem.
- Szia… - suttogom és kifordulok a szobájából. Kezem a mellkasomhoz emelem, a szívem úgy kalapál, hogy mindjárt kiszakítja a mellkasom. Nem jó ez a sok stressz, de legalább ezt is lerendeztem, az én lelkem most már megnyugodhat!

***

Hajnali kettőkor, arra kelek, hogy valaki veszedelmesen dörömböl az ajtómon, csipás szemekkel megyek ki teljes nyugodtsággal. Amikor kitárom az ajtót egy ijedt Hwan ölel magához.
- Azt hittem csinált veled valamit, miért van kikapcsolva a telefonod? Órák óta hívlak, és már vagy egy félórája dörömbölök az ajtódon!  - eltávolodik,de karjaimat fogja és tető talpig végig néz rajtam.
- Ne haragudj elfelejtettem feltenni tölteni, nagyon fáradt vagyok… - gügyögöm neki, elmosolyodom, jól esik a törődése. – Nem történt semmi.
- Akkor jó! Csak felhívott Shin és eléggé cinikusan kívánt boldogat nekünk, ezért aggódtam, hogy csinált veled valamit.
- Dehogyis! Hwanhee, mondtam, hogy nem lesz semmi baj. – simogatom a hátát. – Menjünk bentebb. – lépek egyet hátra. Kapálózok a kezemmel, hogy jelezzem neki, hogy zárja be az ajtót. – Ma aludj itt, akkor megnyugszol – suttogom. Mindkét karját megfogom, hogy elengedjen. Lecsúsztatja fogását és összekulcsolja ujjainkat. Háttal indulok meg vissza a hálószobába, ő pedig készségesen követ engem. Bebújunk az ágyba, hátulról szorosan ölel át, szinte egy fektetett bölcsőben tartva engem.
- Veled akarok maradni, nem akarok nélküled lenni egy napot se többet!
- Rendben, úgy lesz… - bólogatok csukott szemmel, szavait fel se fogva. Pillanatok alatt alszok el ismét.

***

Csak úgy repültek a napok, hetek és lassan ott vagyunk, hogy Hime esküvője itt van a nyakunkon.
- Nem felejtettünk el semmit a boltból? Csak mert ugye egyesek itthon hagyták a bevásárló listát! – célozgatok a páromnak.
- Jól van na, veled is előfordult már.
- Velem nem! Egyedül sokkal összeszedettebb az ember!
- Hé!
- Bocsi – kuncogok.
- Egyébként, nem felejtettünk ki semmit – mondja miközben átnézi a szatyrokat, másik kezében pedig már az itthon hagyott lista van.
- Akkor szerencséd van! – nyomok egy puszit az arcára. – Hani, gyere enni! – kiáltom el magam és megcsörgetem a zacskót. Kiscicánk már siet is kifele a szekrényből. Olyan hévvel van, hogy majdnem az asztalon köt ki, de szerencsére félre ugrik. – Haha, olyan szerencsétlen mint az apja!
- Yá! Miért vagy most ilyen gonosz velem?
- Én? Én mindig ilyen vagyok! Nem értem mi bajod van – bambán rázom meg a fejem.
- Aha, aha, ideje egy kis fegyelmezésnek cukorborsó!
- Hahaha! Mi ez a név? – nevetek fel hangosan. 
- Gyere ide!

*lö romantikus kaland*

*Az esküvő napja*

A menyasszony szobájában nagy a forgás, talán a legnyugodtabb pont a menyasszony, mert tudja, hogy jól választott párt. Jó élete lesz mellette. Hát eljutottunk idáig, hogy egyikünknek valóra válik az álma. Egy tökéletes pasi, egy tökéletes élet.
- Itt az idő! – nyitnak be az ajtón. Most már Hime arcára is vetül egy kis aggodalom. Mind a három koszorús lány mellé áll.
- Minden rendben lesz! Ne ess el! A cél legyen Kuhn mellett! – kacsintok a lányra.
Nem mond semmit, csak elmosolyodik és bólint. Viki a kezébe adja a csokrot és mi már indulunk is, mint koszorús lányok.
Hwanhee mellém áll, és egyszerre vonulunk be. Mind a három pár bent van már, s most jöhet a menyasszony. Kicsit megváratott minket, de hatalmas uszályú ruhájával már az oltár felé is tart.
Jó érzés volt végig nézni, ahogy teljesül az álma. Erővel tölt fel, hogy egyszer nekem is fog.

A szertartás után a még nem férjezett lányok, köztük én is, egy kupacba gyűltünk, hogy a menyasszonyi csokor eldobásra kerüljön. Hime megfordul és már lendíti is.
Szinte farkasszemet nézek a virágokkal, melyek egyenesen felém repülnek. Fel se kell nyújtanom a karom, pontosan az ölembe esik. Kinézek a tömegből s egyből meglátom Hwanheet, nem is tudom mit olvasok le róla, talán döbbenetet, talán boldogságot, de az biztos, hogy most lepereg a szeme előtt az élete.  

„Mire is vágyik a legtöbb lány? Szerelemre, egy igaz szerelemre. Egy olyan pasira, aki a tenyerén hordozza és mindent megtesz azért, hogy boldog legyen a hölgy.”

A vágyak, az álmok, tényleg valóra válhatnak, ha erősen kapaszkodunk egy bizonyos fonalba, mely a célunk felé vezet. Még ha nem is tudjuk mit akarunk, az élet mindig úgy dobál minket, hogy megtaláljuk a helyes utat. Ha kell bánt minket, erős szavakkal, tettekkel, rossz gondolatokkal. Valamikor boldogsággal, kedves gesztusokkal, szavakkal. Mi döntjük el, milyen irányba megyünk rossz vagy jó, nem irányíthatja más az életünket, nekünk kell a kezünkben tartanunk.