4.rész

"Reménytelen"

A reggeli suliba indulásom keresztbe lett húzva, mivel lázasan keltem fel, ráadásul el is aludtam egy órával. Nem is én lennék. Míg az ágyban forgolódom, kettős érzésem van. Egy részben örülök, hogy nem kell a rosszalló tekintetek előtt lennem, de bánom is, mert olyan mintha gyáván megfutamodtam volna a tegnapi incidens után. Teljesen fejemre húzom a takarót és levágok, egy enyhe hisztit alatta, de erőm, nem nagyon van.

Az ágyból kikelve, köntösömbe bújok és mamuszomban lecsoszogok a konyhába, hogy kiszáradt torkomon könnyítsek. A szüleim már dolgoznak, így egyedül vagyok a nagy házban. Mióta bátyám elköltözött, alig néz felénk, néha küld egy-két üzenetet, de elvan a saját életével.

Forró teás bögrémmel indulnék fel a lépcsőn mikor megszólal a csengő. Szúrós szemmel fordulok az ajtó felé, de csak állok és nézek, remélve, hogy ha nem nyitok ajtót, akkor biztosan azt hiszi az a félőrült, hogy nincs itthon senki. Újra csenget. Csúsztatom a lábam, hogy menjek, de még mindig csak egyhelyben állok. Most már csak nem fog tovább csengetni… és újra. Nem sietem el, lassan megyek a bejárathoz, majd oldalról leakasztom a kulcsot és a zárba helyezem. Óvatosan nyitom ki résnyire, és kikukucskálok rajta. Levegőm is elakad, amikor meglátom a vörös buksit.

- Shin… - szinte lehelem ajkaimon. Megfogja az ajtót és kintebb nyitja azt, engem ezzel hátrébb tolva. Szaporán veszi a levegőt és ruhája is rendezetlen, haja teljesen kócos. Csak értetlenül pislogok a fiúra. Végig mér, ahogy bezárja maga után az ajtót. Egyre jobban szorítom a bögrémet, mintha az lenne a menedékem. Most le akar szidni? Vagy mégis milyen szándékkal jött ide? – Wooshin – szólítom a nevén, hogy hátha végre szól valamit. Szemei csillognak, és tisztán kiolvasom belőle, hogy valami nagyon bántja. Ilyenkor olyan, mint egy kisfiú, aki rosszat csinált és bánja. Szabaddá teszem egyik kezem és megfogom az ő teljesen hideg kezét és elkezdem a nappaliba invitálni. Leültetem a kanapéra, és én is mellé telepszek. A lábán könyököl, kezeit összekulcsolja, fejét lehajtja. Türelmesen várok, és közben iszogatom a teámat. Nézelődöm a szobában és néha-néha Shinre is pillantok. Mikor egy nagyot sóhajt, kicsit megugrok, hiszen váratlanul ér. Kérdőn nézek, rá s végre felemeli a fejét.

- Ne haragudj rám… - nyögi ki. Elmosolyodok.

- Szóval ezt volt olyan nehéz kimondani 10 perc alatt? – próbálom viccesre fogni a dolgot, de úgy tűnik, csak rontom a helyzetet, mert Woo arca egyre jobban gyászosodik el. – Nem baj… Nem tehetsz róla… - mondom és elveszem róla a tekintetem.

- De tehettem volna az ügy érdekében… őszintén… én nem gondoltam volna, hogy ennyire elfog fajulni a dolog – olyan keserves hangon mondja, hogy még az én szívem szorul össze. Mi ez hirtelen? – Nekem kellett volna megvédenem tegnap… - fogait összeszorítja, melyből egyből lejön, hogy ő most éppen ideges. Lassan nekem is leesik mire gondolhat, biztos Hwanhee-ék elmondták neki ami tegnap történt. Vagy megint felkerült valami a netre? Áh, az csak nem…

- Miért kellett volna neked megvédened? – bukik ki a számon, ezt még végig se gondoltam, csak hirtelen bevillant.

- Mert én vagyok a baj forrása? – visszakérdez.

- Ez így nem válasz! – rázom meg a fejem.

- Hát mit várnál válasznak? – a kegyetlen kérdés teljesen a mellkasomba hasít. Mit is várok? Talán azt, hogy úgy érezzen irántam, ahogyan én érzek ő iránta? De hát ez túl sok a számára, az önbecsülése nem engedné.

- Miért jöttél ide? – kissé ridegre sikeredik a hangom. Nem nézek rá, csak előre bámulok.

- Ha tudnám… - morogja s felkel. – Amikor Xiao elém állt és elmondta mi történt, nem igazán izgatott, gondoltam tudsz majd magadra vigyázni, de mikor nem voltál első órán elkezdtem aggódni, hogy valami baj történt… S csak látni szerettelek volna. Ennyi az egész. De most már megyek. Megpróbálom lerendezni ezt az egész ügyet, hogy végleg békén hagyjanak – ebben a pillanatban lenéz a meglepett arcomra. Szavai kincsként érintik meg a szívemet és azzal a lendülettel össze is törik. Tényleg nem lenne semmi remény?

- Azt megköszönném – felelem neki teljesen hamis arccal.

- Akkor megyek – mondja s magától megy a kijárathoz, s kilép az ajtón úgy, hogy el sem köszön. Magamon nevetve csóválom a fejem, hogy, hogy lehetek ennyire idióta s könnyeim elkezdenek hullani. Egyik szava ezt mondja, míg a másik teljesen az ellentéte. Nem tudok már rajta kiigazodni, esélyt sem ad nekem. Felhúzom a térdem és arcom mélyen elrejtem a puha köntösben. Először sírok egy fiú miatt.

*Másnap*

Anya kellemes hangjára kelek fel és egyből mosolyogva fordulok meg az ágyon. Tegnap is nagyon megértő volt velem, a ramaty állapotom miatt. Lehet többet kéne betegnek lennem és sírnom. Na jó, ez még viccnek is rossz.

- Készítettem neked egy kis reggelit, lefedtem szóval, ha éhes leszel, menj le nyugodtan enni. – mosolyog rám.

- Rendben – mondom neki kómásan bólogatva. Ahogy elhagyja, a szobát újra szóra nyitom a számat. – De azért nem kellett volna felkeltened, megtaláltam volna.

Újra csak takaróm alá menekülök, és nem akarok felkelni, nem akarok gondolkodni, csak mélyen aludni.

A csengőre riadok fel, szemeim hatalmasra nyílnak én pedig kiugrok az ágyból. Majd orra esek, ahogy lesietek a lépcsőn, az ajtó előtt megállva, még nagy levegőt veszek és kinyitom azt. Nem tudom miért vártam, hogy újra Shin legyen, de meglepve figyelem a rózsaszín hajú fiút. Milyen színes látogatóim vannak mostanság…

- Szia! – vigyorodik el. – Bemehetek? – kérdezi és már bent is van a lakásban.

- Hát te hogy kerülsz ide? – pislogok a fiú után, majd az ajtót gyorsan bezárom, mert a hideg egyre jobban kezd beszökni.

- Gondoltam meglátogatom a beteget és hoztam vitamint! Sok-sok gyümölcsöt! – fordul felém és át ad egy szatyrot, majd elkezdi körbe szemlélni a lakást. – Tegnap Wooshin eléggé kiakadt, hogy nem voltál suliban.

- Nekem nem ezt mondta – fintorodom el és a fiú után megyek. – Neked nem kellene az iskolában lenned? – kérdezem.

- Minek? Már vége van a sulinak – döbbenten néz rám.

- Hány óra? – nézek szét.

- Negyed négy… - feleli s visszasétál hozzám. Egyik keze érinti a homlokomat, másik kezét pedig sajátjára helyezi. Gondolkodó arcát vág felfelé nézve. Arcomba vér fut és szemeimet inkább elveszem róla. – Lázas pedig nem vagy… - állapítja meg.

- Akkor már lement – mormolom orrom alatt és a szatyrot magamhoz ölelve átcsoszogok a konyhába. Xiao pedig követ engem.

- Tudod… alig hiszem el, hogy idősebb vagy tőlem – érdekesen nevet fel, egy hülye fejjel együtt.

- Két éve azt mondták nekem, hogy tizennégy évesnek nézek ki, szóval…

- Szerintem most is tizennégy évesnek nézel ki – vág a szavamba. – Mikor először láttalak a suliban, azt hittem, hogy az osztálytársam leszel, majd mikor megtudtam, hogy Sunyoul-ékkal vagy egy osztályban enyhén kiakadtam! – ismét különleges nevetésébe kezd.

- Amikor én először megláttalak nem voltál szimpatikus – egy pszichopata mosolyt vágok be, ami tényleg nem szándékosan jött. Xiao olyan rémült arcot vág, hogy azt hiszem most fog becsinálni.

- És miért? – kérdezi.

- Talán… - elgondolkodom kicsit aztán folytatom. – Féltékeny voltam, hogy olyan sokat vagy Shinnel, hogy te vele tudsz lenni – mondom ki, és újra elfog a sírás, de egy nagy nyeléssel visszatartom. – De ez már nem számít, ismételten a tudtomra adta, hogy nincs esélyem! – Miért mondom el mindezt neki? Alig ismerem, azt leszámítva, hogy a suliban annyian beszélnek róla, hogy lassan az életét is tudom, de nem tőle. Hogy bízhatoknék egy ilyen emberben?

- Nem akarsz velem járni?

Fel se fogom a kérdését, csak egy jó poénnak veszem és elkezdek nevetni, de mikor arca teljesen komoly és nem változik, abba hagyom.

- Bocsánat – mondom a nevetésre értve. – És nem! Nem fogok rózsaszín hajú fiúval járni! – sűrűket pislogok és hozzá még a fejemet is megrázom.

- Most komolyan? – düllednek a ki a szemei.

- Aha – kuncogok egy aprót. – Plusz fiatalabb vagy, és nem az esetem – ismét rázom a fejem. Hogy kicsit eltereljem róla a figyelmemet a szatyorra fókuszálok és elkezdek belőle kipakolni.

- Hm, szóval csak ennyi – gondolkodó hangja nem tetszik nekem, de még mindig reménykedem benne hogy csak jó színész és viccelt! –Jövő héten jössz már suliba? – kérdezi, én pedig áldom a témaváltását!

- Igen! – virulok ki. – Utolsó hetet már túl kell élnem ebben az évben! – kacarászok.

- Rendben, akkor hétfőn találkozunk – ő is mosolyog. Mennyivel jobb így.

Ahogy Xiao távozik, tükörbe nézek és ledöbbenek a látványtól. Hajam teljesen kócos és ez a köntösömmel kontrázva egy tökéletes vasárnapi napomat jellemzi, amikor nem lépek ki a szobámból, csak bent gubbasztok. És most ez a fiú így látott engem?! És egy olyan viccet is bedobott, hogy járjak vele! Most már kezd világosodni a helyzet… csak cukkolni akart engem a kinézetem miatt.

*Hétfő reggel*

Úgy feltöltöttem magam az otthon töltött idő alatt, hogy reggel nem aludtam el, és a Vikivel való reggeli találkozásra is hamarabb értem oda.

A suliban pedig minden a szokásosan telt, vagyis ugyanúgy, mint az állatkertes incidens előtt! Tehát Wooshin tényleg elsimított mindent. Kerestem a képet az SNS-en de már nem találtam. Hála az égnek.

Az ebédlőben ülve, érzem hogy mindenem elgémberedett, ezért nyújtózok egy nagyot, s ahogy kezem hátra engedem, az egyikkel, valakit megütök. Lefagyok és felnézek a vállam felett. Számat eltátom, ahogy meglátom Xiaot, barna hajjal!