6.rész

"Család" 

Az év utolsó sulis reggelem meglepően jól indul, semmi fiú, aki megkeseríthetné. De tényleg, az osztályból öten hiányoztak, és azok mind az Up10-esek, elég gyanús, de az ofő be sem írta őket… Az első óra osztályfőnöki volt, melyet végig hülyült mindenki, aztán mehettünk az ünnepségre, majd haza, ami nekem a lányokkal való közös program. Amit egy jó kis buble teával kezdünk.

Csak fecsegnek és fecsegnek én pedig hallgatom őket. Sosem voltam az a nagyon beszédes lány, általában mindig én vagyok a hallgató közönség, aki valahogyan megpróbál segítséget nyújtani. Pittyeg a telefonom, ezzel jelezve, hogy üzenetem érkezett. Kíváncsian kaparom elő a készüléket és olvasom a bátyámtól kapott kis semmit.

„ Itthon vagyok, te hol vagy?! Gyere haza!”

Szemeimet forgatva mélyesztem újra a zsebembe ezt a szutykot, majd a lányokra nézek.

- Azt hiszem, nekem haza kell mennem, mert Jongkook hazajött… - sóhajtok és már állok is fel a széktől, majd kabátomat is felveszem. - Majd jelzek az ünnepek alatt, hogy élek-e még – kuncogok, és ölelés nélkül távozom. Na, ez a másik, amit néha furcsállnak nálam, hogy nem ölelek. De nem tehetek róla, így nőttem fel… Nem épp a legjobb nevelést kaptam ezt bevallom. Általában a testvéreim vigyáztak rám… na jó, inkább csak a nővérem. Bátyám általában a focimeccseket járta és alig volt otthon.

Hazaérve kellemes illat csapja meg az orromat. Azonnal a konyhába megyek és meglátom mind a két testvéremet a konyhában mézeskalácsot készíteni.

- Ti meg… - döbbenek le és a sírás is elfog.

- Meglepetés! Üdv itthon Húgi – vigyorogva jön elém bátyám és lisztes kezével végig simít, az arcomon majd szorosan magához ölel.

- Te kérted, hogy jöjjünk haza az ünnepekre – nővérem is csatlakozik hozzánk és egy hármas ölelésbe invitálnak. Tőlük szeretem, másoktól csak eltűröm az ölelést.

Még a szülinapomkor írtam nekik, hogy ez így nem az igazi, és azt akarom, hogy itt legyenek, és hát úgy látszik emlékeztek. Azt hiszem, most igazán kellemes lesz az ünnep.

Beállok melléjük sütögetni, és közben végig mesélek nekik a suliról, majd jön a szokásos Jongkook és a focimániája, aztán Mingi óvó nénis történetei. Közben fel se tűnt, hogy anyáék is hazatértek és már rajtunk nevetnek egy ideje és a mézeskalácsunkat eszik. Mindig arra vártam, hogy egy igazi családnak tűnjünk, és ez lassan meg is valósul, még ha csak egy kis időre is, de ez egy csodálatos ajándék a számomra.

A fát is sikerült még egy teljes családként feldíszíteni, de Jongkook-nak estére már elkellett menni, így nővéremmel maradtam, aki mindenféle képpen egy csajos estét akart velem tartani, ami meg is történt.

- Na halljam mi is van azokkal a pasikkal, akikről első nap beszéltél – bökdösi az oldalamat és méllé szélesen vigyorog, tekintete pedig csak úgy ragyog.

- Miért érzem azt, hogy nem kellene neked semmit se mondanom? – billentem oldalra a fejem és méregetem.

- Tudod, hogy néha nagyon gonosz tudsz lenni a nővéreddel?? – lebiggyesztett ajkakkal folytatja a bökdösésem.

- Jól van, jól van – állítom le és eltolom a kezét. Elgondolkodom, mielőtt bármit is mondanék. - Először is ott van Wooseok…

- Most állj meg… Miért olyan ismerős ez a név? Mi a teljes neve? – nagyokat pislog.

- Kim Woo Seok…  - mondom szaggatottan. – Ő, a szomszédunk… - mutatok a falra, ami az ő irányukba van.

- Az a Kim Wooseok?! Akivel nagyon picike korodban együtt játszottál??

- Kivel? – döbbenek le. Mingi arcára újra hatalmas vigyor terül.

- Nem is tudtad? Igaz tényleg nagyon kicsik voltatok… - kuncog. – Akarod, hogy meséljek? – nem mondok semmit csak erős bólogatásba kezdek. – Na, rendben. Gondolom, te úgy emlékszel a szomszédokra, mint akik nem rég költöztek ide. Igaz?

- Igen, négy éve, amikor nyolcadikos voltam – bólogatok.

- Ez nem igaz, ez a lakás már 19 évvel ezelőtt is az övék volt. A felnőttek nagyon jó viszonyban voltak, sőt… Miss Kim talán anya egyik legjobb barátja volt. Egyszerre vártak babát és nagyon megtalálták a közös hangot. Kookal úgy éreztük, mintha a keresztanyánk lenne, mi is nagyon szerettük. A férjét már kevésbé… - húzza, a száját én meg csak úgy iszom a szavait, alig hiszek a saját fülemnek. – Nos, miután megszülettél, egy évet simán lehúzott veled anya, na meg persze jött Kim asszony is a kicsi Shinnel. Ha láttál már szerelmes párt együtt lenni, akkor az semmi volt hozzátok képest. Voltak napok, amikor mind a ketten nem tudtatok aludni éjszaka, csak ha valamelyikkőtöket a másikhoz vittük. Összebújva aludtatok, hjajj azok nagyon szép idők voltak. Majd mikor három éves lettél, anyáék elkezdtek eltávolodni, nem értettük miért, és egy két évre rá elköltöztek, de azt azért, mert a férj kapott valami jobb álláslehetőséget egy másik városban, ezért vitte az egész családot.

- De én erre miért nem emlékszek… vagy miért nem láttam például semmilyen közös képet?

- Anya mindent feltüzelt egy éjjel alatt, kivéve egyet… - mondom és felkelve a földről, kimegy a szobámból és olyan két perc múlva vissza is tér kezében egy képpel. – Ezt mindig magamnál tartottam, ezért megúszta – mosolyogva nyújtja át nekem.

Hihetetlen, hogy nem emlékszek semmire, bár tényleg elég kevés emlékem van a gyerekkoromból, általában csak annyira amennyit elmeséltek nekem.

- Azt hittem végig együtt fogtok felnőni, és a végén igazi pár lehettek, összeházasodtok, gyerekeitek lesznek és boldogan éltek, míg meg nem haltok. – csillognak a szemei, majd sötétekké válnak. – De aztán elmentek, és minden szertefoszlott. De most! Alig hiszem el, hogy ők jöttek vissza… - tátja el a száját. – Tudod ez mit jelent?

- Nem – fejrázás.

- Újra kovácsolhatjátok a szerelmet, vagy lehet ez az igazi szerelem már, ez a sors! Ah! olyan jó! – izgatottan toporog előttem.

- Inkább ülj, le és had meséljek én is egy kicsit… - vakarom meg a tarkómat és zavarban vagyok. – Tudod, Wooseok az osztálytársam, de alig beszélek vele. A szomszédom ,de mégsem együtt megyünk az iskolába… És néha olyan véres szemmel néz rám, mint aki megölt egy embert… Szóval mivel nem tudom mi baja van velem, ezért, ez az egész tündérmeséd képtelenség – megrántom a vállam.

- Hm, lehet akkor ő sem emlékszik rád… - szontyolodik el. –Vagy de, csak nem tudja pontosan mi történt és így vezeti le az aggodalmát, és arra vár, hogy te is emlékezz rá!

- Nővérkém! Szállj le a felhőkből! – ráncigálom meg a felsőjét, homlokom ráncolva. – Térj vissza a valóságba… Wooshin az idők során bunkó lett és ez ellen nincs mit tenni…

- Ez szomorú…

***

Míg nővérem itthon volt, egy pillanatra se vettem le róla a szemem, mert a végén még a szomszéd háznál kötött volna ki, ami nekem jelen pillanatban nem éppen biztató.

- Szilveszterre már nem maradsz? – ölelve kérdezem tőle miközben már a bejárati ajtónál áll, útra készen.

- Csak karácsonyra tudtam eljönni – simogatja a buksimat.

Szomorú elválás után csak a szobámba megyek gubbasztani és próbálom agyam régi eldugott emlékeit felidézni. Mitől lett Shin ilyen? Vagy csak mitn gyerek volt aranyos és kedves, felnőtt ként, amúgy is ilyen lett volna…

Akárhogy töröm az agyam az ágyban forgolódva sehova sem jutok, olyan mint egy labirintus. Kitalálok valamit, elindulok annak a megfelelő magyarázatának a vonalán, de végül egy újabb falba botlok. De mint minden labirintusnak ennek is van egy ésszerű magyarázata, csak még nem tudom, hogy mi az…

***

Az év utolsó reggelén anya kopogtat az ajtómon, majd amikor belép, egy szép hanbokot látok meg nála.

- Úgy gondoltam ma kimehetnénk a városba, hogy a vásárban is szétnézzünk, és ott töltsük az újévet, vagyis templomba, hogy jókívánságokat kérjünk! – végig mosollyal arcán mondja nekem, én pedig alig jutok szóhoz.

- Ez nagyszerű ötlet! – bököm ki végül és odamegyek hozzá, hogy elvegyem tőle a ruhát.

- Olyan este kilenckor ki is mehetnénk, addig pedig szabad vagy.

- Rendben, bár nem terveztem menni sehova.

***

Pontban kilenckor elindultunk otthonról és a tömegig meg sem álltunk. Apa egyből a piás és kajás bódék felé vette az irányt, míg anya a kis ajándékos, mütyürös dolgokhoz. Én pedig csak mentem utána, és bólogattam, ha valamire azt mondta milyen aranyos.

Egy apróságra nem számítottam, mikor örömmel mondtam anyának, hogy jövök én is. Hogy bárkivel találkozhatok itt…

"Egy emlék"