7.rész

"Minden rendben"

Széles mosollyal a tömegben megyek az orrom után, nem is gondolok arra, hogy bárkivel összefuthatnék. Annyira nézem a fényeket a fákon, hogy megbotlok valamiben, vagyis inkább valakiben. Lenézek, és egy kislány ül a földön. Egy sült hallal a szájában néz fel rám, és elvigyorodik.

- Szép néni! – elkezd vihorászni majd, felpattan és átöleli a lábamat. Ebbe meg mi ütött?

- Hé, miért vagy itt egyedül? – kérdezem és leszedem magamról, hogy le tudjak hozzá guggolni. – Hol vannak a szüleid? – kémlelek körbe.

- A testvéremmel vagyok! – nem úgy látszik…

- És ő hol van?

- Nem tudom – vállat ránt. – Elfutottam előle… - ezek a mai fiatalok.

- Nem szabad olyat csinálni! Gyere velem és keressük meg a testvéredet! –felegyenesedek és nyújtom neki a kezemet, hogy fogja meg. Nem is gondolkodik, csak cselekszik. Furcsa, hogy ilyen közvetlen velem… vagyis számára egy idegennel.

- Hogy hívnak?

- MinHee – feleli hatalmas vigyorral. Pontosan nem tudom, kit is lehet keresni, de bíztam abban, hogy ha a testvére meglátja, biztosan ide jön majd hozzánk. Csak körbe-körbe mentünk, mikor azt mondtam üljünk le, mert kiköpöm a tüdőm és a lábam is majd leszakad.

- Oh, ott a bátyám! – szólal meg a kislány és elfut az egyik irányba. Nagyokat pislogok utána, ahogy eltűnik a tömeg között, majd újra előbukkan mögötte, egy igen ismerős fiúval. Ahogy közelebb érnek látom, hogy Hwanhee az. Egyből mosolyt csal az arcomra tekintete, ahogy észrevesz.

- Rei, hát te? – értetlenkedik, mintha nem is lehetnék itt.

- Ő segített megtalálni téged! – válaszol helyettem a kislány.

- Ah, tényleg?! Nagyon köszönöm, hogy segítettél neki!

- Ugyan, ez semmiség volt – legyintek. Sajgó lábaimra gondolok, s csak egy nagyot sóhajtok. Most anyáékat is megkellene találnom. Elkezdek körbe nézni merre mehetnék.

- Kivel vagy itt? Nem szeretnéd velünk megnézni a tűzijátékot? – teszi fel hirtelen a kérdéseket. – Még egy óra és kezdődik, kereshetnénk egy jó helyet! Vagyis tudunk egy jó helyet – mondja és összenéznek, sunyin mosolyogva. Válaszolni sem tudok, megragadják a kezem, felállítanak, és már vonszolnak is maguk után. Hwanhee meleg keze, olyan megnyugtató a számomra. Semmi szorongás nincs bennem, hogy vajon hova vihet vagy ilyesmi. Úgy érzem, egy igazán jó barátot találtam meg a személyében.

- Woah! Ez valami eszméletlen! – mondom, ahogy felérünk a hegy oldalában lévő pihenő helyre. A korláthoz rohanok és a város fényeit csodálom. Még sosem jártam itt, de még csak nem is tudtam a helyről.

- A városlakók nem igazán jönnek ide, mert sok itt a turista, de éjszaka nincsenek sokan így ez a legszebb hely a környéken – kuncogva mellém áll és húga vállát is fogja, aki már szinte csüng a korláton.

- Igazad lehet! – széles mosollyal arcomon bólintok felé. –Ahh, olyan megnyugtató – jelentem ki hangosan, miközben megnyújtom végtagjaimat. – Igaz a lábam majd leszakad, haha – ezzel le is dobom magamról a cipőt. – Mikor kezdődik a tűzijáték?

- Olyan 20 perc talán? – visszakérdez.

- Lehet felhívom anyáékat, hogy ne aggódjanak értem –arrébb megyek és a mini oldaltáskámból kiszedem kissé elavult telefonomat, s gyorsan elmondom nekik a szitut.

***

Miután vége lett a tűzijátéknak, Hwanhee kijelentette, hogy hazakísérnek. Csak csendben beleegyeztem, és az utat a húga végig mesélte. Már több információt tudok róla, mint a testvéréről, pedig Hwant régebb óta ismerem.

- Remélem nem untad velünk, magad halálra – reményekkel szemeiben néz rám.

- Nem, nagyon szórakoztató volt, jól éreztem magamat! – biccentek. Lemegyek a kicsi szintjére, aki átöleli a nyakamat.

- Heejin noona, eljössz majd a szülinapomra? – kíváncsiskodik, ahogy elenged.

- Mikor lenne? – Minhee-től várom a választ, de ő csak felnéz a bátyjára. Követem a tekintete útvonalát és most már én is Hwanhee-től várom a választ.

- Február elsején van a szülinapja – vakarja meg a tarkóját.

- Akkor! – vigyorog rám.

- Rendben, szabaddá teszem a napomat és megyek, hogyha anyukádénak sem lesz gond! – megcsípem az orrát, mire elfut a tesója lába mögé. – Majd beszéld meg a szüleiddel – mondom, ahogy felegyenesedek. – És ha jó nekik is, szólj s menni fogok!

- Rendben, de szerintem már most biztos a dolog – megrántja a vállát. – Na, menj be, ne fagyj jobban szét. A suliban majd találkozunk!

- Rendben. Vigyázzatok hazafelé! – integetve rohanok be a lakásba. Anyáék már itthon, így csak vidáman adok nekik jó éjt, puszit s pillanatok alatt érek a szobámba.

***

Ennyire nem vártam még egyik évben sem azt, hogy iskolába mehessek, de mivel egész szünetben nem kaptam semmi sértő dolgot, ezért nagy reményekkel sétálok Vikivel az oldalamon, az iskola kapuja felé, ahol már a lányok várnak minket.

- Boldog újévet mindenkinek! – kórusban mondjuk, aminek a következménye hangos felnevetés. Szemem sarkából meglátok egy csapat fiút és széles mosollyal fordulok arra, hisz tudom, hogy Hwanheenek is itt kell lennie. Hamar meg is találom s szívem megnyugszik, mikor kedvesen integet felém. Örülök, hogy nem akarja titkolni, hogy barátok lettünk, és nem néz levegőnek, ha vannak körülöttünk. Igazából ettől féltem a legjobban, hogy csak egy olyan barátnak fog tekinteni, aki leprás és mások előtt hagyjam békén.

- Ez meg mi? – Shina értetlenül néz engem meg a fiú felé.

- Csak jobban összebarátkoztunk a szünetben – kuncogok és elindulok befelé.

- Velünk nem találkozol, de egy fiúval igen?! – felháborodva jönnek utánam. Nem felelek, semmit erre csak hirtelen megfordulok és megállok.

- Délben találkozunk – vigyorgok a lányokra és futásnak eredek a termem felé. A padomba ülve majdnem lefagy arcomról a mosoly, de eldöntöm magamban, hogy egy ilyen hülyeség miatt nem fogok szomorkodni. Tolltartómat előszedem és leradírozom azt a néhány sértő szöveget a padom felszínéről. Legközelebb megkeresem ki volt és vele mosatom le!

Amiért egész nap mosollyal arcomon ülök az órákon, a diákok, - leginkább a lányok- furcsán néznek rám, mintha tetves lennék. Igaz az, hogyha mosolyog az ember, még az érzi majd rosszul magát, aki bántani akarja. Na, akkor csak tessék! Egy mosollyal fogok mindenkit bántani!

- Ideje, hogy csapatban dolgozzatok, először legyenek párok, aztán elfogunk jutni ahhoz, hogy hatos csoportokat alkotunk… - a tanár megint túl komolyan veszi az órát, ez nem jó! Nem szeretem a csapatmunkát… már a tavalyit se bírtam. Nagyon remélem, hogy nem egy hülye picsával fognak ismét összerakni. – Mivel a tavalyi évben senkinek sem tetszett a párosításom, ezért sorsolunk – ezzel a kijelentésével az asztalra tesz egy dobozt. – Harmincketten vagytok az osztályban, ezért tizenhatig vannak számok, mindenből kettő, így a szám párokat kell majd megkeresnetek. Jöhet az első! – mutat az első padban ülő Sunyoulra.
Senki nem tudja még a számát, mert a tanár megkért minket hogy ne nézzük meg, hogy miközben húzunk, ne legyen kavarodás. Mivel utolsó padban ülök, utolsónak megyek a dobozhoz és azt a szegény egyedül lévő lapot én kapom meg. Gombóccal a torkomban helyet foglalok, majd mindenki figyelme a tanárra szegül.

- Most pedig ha kinyitjátok a lapokat, senkitől nem akarok egy darab számot se hallani! Mondom én, és akiknél van felnyújtják a kezüket én pedig leírom a neveiteket. Egy! – halljuk az első sorszámot s mindenki szétnyitja a lapját. Akiknél az egyes van, azonnal fel is nyújtják kezüket. Bitto és egy lány, párosítás. Jajj szegény fiú! Nekem a nyolcas van. Ez a szerencse számom szóval nem lehet se egy kispicsa, se Wooshin! Végig imádkozom, mikor hallom a számot. Felnyújtom lassan a kezem és fél szemmel figyelem ki emeli még rajtam kívül a kezét. Tőlem két sorral előrébb Wei az. Hatalmas kő esik le a mellkasomról, ahogy körbe néz, és széles vigyorral integet felém.

- A keze Lee Sungjun! Majd később csajozik!

- Na de tanár úr! – döbben le a fiú. – Tudom, hogy csak iskolán kívül engedélyezett, köszönöm, hogy adott rá okot! – halványan elmosolyodok a fiú szavain. Ez se százas, de kimondottan jobb, mint egy liba. – Körbe nézek a termen és nagyokat pislogok mikor Wooshinnel találkozik tekintetem. Eszembe jut, amit a testvérem mesélt, hogy régen milyen jóban voltam vele. Bátorkodom felé mosolyt küldeni és kicsit inteni a kezemmel, de ekkor rideg tekintettel fordul el. Ajkaim lebiggyesztem és az ablak felé fordulok összeszorított szemekkel, a cikis helyzet miatt. Ettől jobban égethetem magam előtte?!

Ahogy vége van az órának Wei már az asztalomon támaszkodik.

- Óra után üljünk be valahova, hogy megbeszéljük a feladatot? – szemöldök húzogatva kérdezi.

- Nem muszáj… az interneten is megtudjuk beszélni, ha akarod – pislogok nagyot a fiúra.

- Öhm.. de még másról is akarok veled beszélni, amit inkább személyesen akarok! – mondja zavartan és tarkóját dörzsöli, és már nem is néz rám. Ugye nem akar tényleg rám nyomulni?!

Bonusz:

*Wooshin pov*

Vajon írjak neki, hogy boldog újévet? Inkább nem, még a végén azt hiszi, érdeklődöm utána… Pedig nem! Határozottan nem…
Az ablakomhoz sétálok, ahonnan átlátok az erkélyére. Szobájából kiszűrődik a fény így nyugodt vagyok, hogy nincs senkivel. Azonban hirtelen eltűnik a fényforrás és szívem gyorsabban kezd verni. Ugye nem megy sehova? A kapu elé nézek, de nincs senki. Egy öt perc elteltével, amit reszkető idegességgel töltöttem, végre kijön a lakásból a szüleivel. A falnak dőlök, ahogy egy mély levegőt veszek, majd kifújom azt. Annyira gyűlölöm, hogy ok nélkül ilyen felkavaró érzéseket tud bennem kelteni ez a lány! Az ágyamhoz sétálok és az éjjeli szekrényem fiókját kihúzva kiveszek belőle egy lefordított képkeretet. Megfordítom azt és a gyerekkori képre mosolygok, melyen mi vagyunk. Elakarom neki mondani, mindenről kitálalni. Az érzéseimről, hogy még mindig ugyanazok, amik kisgyerekkorunkban voltak.

Hirtelen felindulásból az ágyra dobom a képet majd már csak azon kapom magam, hogy a forgatag kellős közepén vagyok és Heejint keresem.

Hirtelen valami összetörik bennem, mikor nem egyedül látom, de nem is a szüleivel. Hwanheevel van, azzal az emberrel, akiben talán a legjobban megbíztam az UP10-ben. Nevetek magamon és hátat fordítva nekik, indulok haza.
Sose ünneplem az újévet. Miért? Ugyan olyan este… nem lesz semmivel sem különösebb a reggel, de miatta megtettem volna, én hülye!

Egyszerűen nem tudok elaludni, még hallom néha a közelben lőtt tűzijátékokat s tudom, hogy hosszú egy éjszakának nézek elébe. Nem tagadom fél füllel próbálok arra figyelni, hogy nem-e jön valaki haza a szomszédba.

Kicsit elnyom az álom és nagyon halk nevetésre és beszélgetésre leszek, figyelmes mikor kinyitom a szemem. Még mindig sötét van, így szemem dörzsölve megyek az ablakhoz. Reita és Hwanhee még mindig együtt… ráadásul a húga is itt van. Chö, ezt aztán nevezem már a családnak is be lett mutatva vagy mi? Hát ha nekik ez jó, legyenek boldogok… de aztán egyik se jöjjön hozzám sírni!
Behúzom a függönyt és lassan a fájdalom, dühvé alakul át bennem…