17.rész

- Heejin, ezt megnéznéd nekem? – szól nekem Iseul. Igaz ez teljesen más, mint amit én szoktam alkotni a gépeken, de tetszik. Végül is csak egy kis stílusérzéket igényel. – Alakítsak még rajta valamit? 

- Hm, szerintem ezt a feliratot tedd át a másik oldalra, ha valaki fellép az oldalra, a két legfontosabb információt vegye először észre.
- Értem, rendben – feleli, és már javítja is.
- Ezt is megnéznéd? – szól az egyik pasi, akit azt hiszem DongYulnak hívnak.
- Megyek – odasietek s kezembe rakja a tabot.
- Gyógyszerészet?
- Igen.
- A háttérben lévő nagy logó, zavaró. Mi lenne, ha egy olyat próbálnál ki, hogy sok kicsi, de nagyon elhalványítva, éppen hogy látható legyen.
- Nem is értem ez miért nem jutott az eszembe – csóválja a fejét.
- Nagyon köszönjük, hogy már segítesz nekünk, pedig még nem is-
- Heejin?! Komolyan te vagy az? – egy régen hallott hang süvít át az egész termen. Oldalra fordulok és a még mindig vörös hajú lányra vezetem a tekintetem. Mindketten elvigyorodunk, és egy sikítással rohanunk egymáshoz.  Sajnos mikor elmentem Európába mindent magam mögött hagytam a barátokat, kapcsolatokat, az addigi életemet, és a fájdalmat…

~4 éve~

A nyár rohamos közeledtével, teljes erőmmel egy ösztöndíj megszerzéséért küzdök.
Az átlagommal nincs baj, de a külön feladat, megnehezíti a dolgom. A középiskolában
csak két évet tanultunk informatikát, így most a városi könyvtárból próbálok
minden információt magamba szívni.
- Heejin – halkan hallom, hogy valaki szólít. Felnézek, hogy keressem a hangforrást és meglátok egy ismerős arcot. Intek neki, hogy jöjjön ide. – Hogy vagy? Régen beszéltünk.
- Szia Hwan – mosolygok a fiúra és egy kicsit kiélvezem, hogy láthatom. – Tanulok.
- Mégis mit tanulsz? Mindjárt itt a nyári szünet!
- Hát ez az… - húzom a számat. Mondjam el neki a tervemet, vagy tartsam meg magamnak?
- Valamit nagyon elhallgatsz előlem – gyanúsan néz rám, összehúzott szemeivel. Olyan mintha a fejembe látna, de nem csak most, sokszor érzem ezt.
- Nincsen semmi kü-
- Reita! – jajj, nem szokott így hívni, csak ha haragszik rám.
- Ne itt kérlek – lesütöm a szemeim. Nem akarom látni a haragos tekintetét.
- Akkor megvárom, míg befejezed mára  - csikorogva tolja ki a széket maga alól és elsétál. Nézek utána, míg el nem tűnik egy polc mögött. Kifújom az eddig bent tartott levegőt.
- Asszem ma itt éjszakázom – motyogom az orrom alatt és figyelmem visszairányul az előttem heverő könyvre. Újra és újra megjelenik lelki szemeim előtt Hwan arca, így a koncentrálás még nehezebbre sikeredik. Fejem az asztalra hajtom, és úgy érzem most bármelyik pillanatban eltudnék aludni.
- Menni akarsz? Vagy csak azt hitted, hogy megszabadultál tőlem? – Hwanhee suttogó hangja zene füleimnek. Elsőre azt hiszem ez csak egy álom, de hamar rájövök, hogy ez bizony a valóság. Nem emelem fel a fejem, ekkor megérzem, ahogy hajamhoz ér. Kellemes érzés, ahogy újra és újra végighúzza ujjait a hajtincseim között. Hosszú percek után elkapom a csuklóját és felemelem a kómás fejem.
- Menjünk ki levegőzni…

Automatás kávéval a kezünkben ülünk a padon és csak nézünk ki a fejünkből, míg meg nem szólal: - Mindenkivel megszakítottad a kapcsolatot, ami furcsa, hogy még a legjobb barátnőiddel is. Ha azt néznénk, hogy Wooseok miatt van ez az egész, akkor azt megérteném, hogy miért nem vagy velünk, de a lányok nem érdemlik ezt meg!
- Tudom nagyon jól. De szeretnék Európában tanulni és könnyebbnek láttam ezt a megoldást, mint a búcsúzkodást meg a későbbi nyavalygást arról, hogy mikor jövök haza. Sajnálom, de ez tűnik nekem, a legkönnyebbnek. Egy új életet is akarok kezdeni.
-Hát ha neked így könnyebb, akkor abba nem szólhatok bele – meghúzza a vállait. – De ha nekem rosszul esik, hogy nem találkozol velem, akkor a lányoknak még rosszabb lehet.
- Tisztában vagyok vele. Hwan, ha már így alakult, miután elmentem Koreából, beszélnél a lányokkal, és elmagyaráznád nekik? Ah, vagy inkább hagyjad, nem akarom, hogy teher legyen ez a számodra.
- Majd elmondom nekik a szitut – feleli. – És ha a szavaidból jól veszem ki, így én vagyok az egyetlen, aki tud róla! – kihúzza magát. – Bár ez szomorú, de megtisztelő – nevet magán.
- Pabo – összekoccintom a vállainkat.
- Párnapja már szeretnék veled találkozni,mert átszeretnék neked adni valamit.
- Micsodát?
- Hát most nincsen nálam, de ha eljössz hozzánk, át is adom! – mosolyogva hajol kicsit előre, hogy jobban rálásson arcomra.
- Hát, ha nagyon szeretnéd – csücsörítek kicsit a számmal és felállok a padról.
- Akarom bizony! – utánam lép és hirtelen megfogja a kezem, amitől teljesen leblokkolok. – Na gyere – elkezd maga után húzni. A döbbenetet felváltja a boldogság és ebben a pillanatban, ha valaki ránk nézne, azt gondolná, hogy egy pár vagyunk.

- Úristen, kit látnak szemeim! Heejin kicsim! – Hwan anyukája ugrik a nyakamba, és olyan szorosan ölel meg, hogy alig kapok levegőt. – Olyan régen jártál itt! Azt hittem, már nem is fogsz soha jönni!
- Sajnálom, hogy aggodalmat okoztam – mondom meghatódva. Úgy szeretem Hee anyukáját! Ez a család tele van szeretettel tőle!
- Anya, később majd még beszélhettek – újra kezem ragadja meg és a szobája irányába vonszol. Kuncogással érkezünk a szobájába. Valamit elkezd keresni a földön, míg én leülök az ágyára.  – Mindjárt jövök! – kimegy a helyiségből. – Minhee!
- Jajj de szétszórt – csóválom a fejem. Hirtelen megállok és a szekrény alatt meglátom, ahogy egy kiscica kukucskál kifele. – Hát, szia… - letérdelek a földre. – Gyere ide – nyújtom ki felé a kezem. Nagyon félénken közelít meg, hosszú másodpercek múlva. – Hát téged hogyan hívnak? – simogatom meg lassan, de ekkor is elhúzódik. – Nem bántalak, gyere – végig szimatolja a kezem, majd egyre bátrabban közelít. –Jaj, nagyon aranyos vagy! – mellső lábaival combomra áll és nyávog egyet. Lassan felveszem az ölembe és magamhoz ölelgetem. – De puhiii!
- Áh, szóval itt van! – visszatér Hwan és mellettem letelepszik.
- Mi a neve?
- Én nem adtam neki nevet, mert nem az enyém. A gazdijára vár.
- Ki a gazdija?
- Éppen nála van! – biccent a fejével.
- Én? – meglepődök.
- Igen. Ajándékot akartam adni. Nem tudom hogyan jött ez az őrült ötlet, hogy egy kiscicát hozzak neked! – tarkóját vakarja zavarában.
- Az biztos, hogy egy eszelős ötlet volt, de nem ellenkezem! Ha már itt van ez a tünemény!
- Milyen nevet adsz neki?
- Hmm, nem is tudom.
- Kislány – simogatja meg a buksiját. – Nagyon félénk amúgy, örülök, hogy ennyire nyit a mami felé. Tudja ő, hogy kit kell szeretni – arca annyira közel van, hogy teljesen megzavarja a szívverésem. Nem velem foglalkozik, csak a macskával játszik, aki az ölemben van. Értem én, de miért kell ennyire hozzám is simulni.
- Oh Hani – motyogom az orrom alatt.
- Neve? – Bólintok. – Szép név. Hanika. Tetszik a neved? Tetszik, igen? – vakargatja össze meg vissza a macskát, hát így nem csodálom, hogy félénk volt. Tíz körmét ereszti a felsőmbe.
- Hwanhee…
- Hm? – érdeklődve fordítja felém mosolygós arcát, de hamar elkomolyodik, mikor meglátja, milyen közel is vagyunk. Percekig csak meredünk egymásra. – Megcsókolhatlak?
Szemeim elkerekednek a kérdésére reagálva. Nem tudom miért, nem tudom pontosan mi ez az érzés, de akarom. Épphogy biccentek már ajkaimat birtokba veszi. Lágyan csókol, kezét arcomra teszi, én pedig elengedem Hanit és karját fogom meg. Szívem hevesen ver, mellkasom kezd összeszűkülni neki.
- Mit csinálunk? – elhúzódom tőle.
- Mégsem akarod? Nem volt jó? Ah, biztosan szar volt!
- Nem…Egyáltalán nem…- elpirulok. – Szerintem hazamegyek. – elfordítom a tekintetem és felállnék, de visszaránt.
- Van értelme várnom? – kérdezi kutya szemeivel. Sűrű pislogásokkal tartom vissza a könnyeimet.
- Nem tudom Hwan. Én elfogok menni, bármi legyen is az eredménye a felvételimnek. Nem akarlak hitegetni!
- Értem. – elenged. – Hozom a macskahordóját. – Eltereli a témát és a szekrényéhez megy aminek a tetejéről veszi le a hordozót.
- Gyere ide Hani – most az ágy alól csalogatom ki magamhoz.

~Jelen~

- Jesszusom, kit látnak szemeim!?
- Nocsak, Lee Dongyeol! – cinikus mosollyal figyelem a fiút, ahogy közeledik felénk.
- Shin Heejin? – kérdezi, de pontosan tudja, hogy ki vagyok.
- Nem gondoltam volna, hogy idáig fogsz jutni.
- Nem gondoltam, hogy egyszer nekem fogsz dolgozni.
- Hú, csak úgy csapni lehet köztetek a szikrákat – jegyzi meg Hime.

Na, ez érdekes munka lesz.