18. rész

-Meg sem fordult a fejemben, hogy te valaha is a főnököm leszel – próbálok egy kis nyugodt és barátságosabb légkört teremteni, az irodában.

- Hogyan jutott el magához az álláslehetőség? – kérdezi figyelmen kívül hagyva minden próbálkozásom. Hát rendben, legyünk hivatalosak!
- A bátyám mondta, aki egy ismerősétől hallotta.
- A végzettsége nagyobb fokozat, mint amire nekünk van szükségünk.
- Az esetleg problémát jelent? Nem szeretnék végleg itt maradni, természetesen ezt én csak egy kiinduló munkahelynek szánom.
- Miért tűntél el olyan hirtelen?
- Ez nem tartozik ide.
- Miért?! – erélyesen szól. Tekintetéből csak úgy sugárzik a düh.
- Új célom lett, amit valóra akartam váltani. – Annyiszor lepörgött már a fejemben, mi lesz ha valaki felteszi nekem ezt a kérdést, hogy már szinte robotszerűvé vált a válaszom.
- Aha, persze – bevág egy unott fejet. Nem igazán akar nekem hinni. De ha el is magyaráznám neki mit érnék el? Biztos vagyok benne hogy már elkönyvelt magában egy könnyűvérű lánynak, aki egy pillanat alatt képes eldobni a barátait.
- Mennyi lesz a fizetés – megpróbálkozom a téma visszafordításával, ami úgy látszik sikerül.
- Kezdésnek megfelelő összeget fog kapni. Nem vagyunk nagyköltségvetésű cég és nincsenek hatalmas megbízásaink. Ha jól hallottam Iseultől már megmutatta neked milyen munkád lesz. Nem lesz megterhelő igaz? Nem fog elfutni ugye? Már egyszer sikerült elmenekülnie. – Mély levegőt veszek, hogy ne essek neki. Nem tud ő semmiről, miért kell beleütnie az orrát?
- Nem futottam el, csak tovább tanultam – teljes higgadtsággal mondom, rá se nézve.
- Ez nem elfutás? A barátaidat kidobod, mint egy használt ruhát és elmész újakat keresni?!
- Nem tudsz semmit, hogy négy éven át hogyan éltem, miket éreztem! De tudod mit? Nincs is ehhez semmi közöd. Hagyd rám, hogy hogyan akarom rendezni a dolgaimat, és hogy hogyan cseszem el az életemet!
Ez biztosan egy tör volt a szívébe, de nem tehetek mást. Nem akarom, hogy beleavatkozzanak ebbe. Amint készen állok, mindenkinek elfogom magyarázni ezt az egészet!

-Annyi minden történt miután elmentél. Mikor elkezdődött a nyár Hwanhee mindent elmagyarázott nekünk, legalábbis ahogy tudta. Jajj, nagyon vicces volt, mindenki elkezdte kérdésekkel bombázni! – Hime nevetése, szinte az egész kis bárt ellepi. Örömmel hallgatom végig a meséjét, ahelyett, hogy ő faggatna engem.

~4 évvel ezelőtt~

Ma van az évzáró és a költözésem napja. Nagybátyám kint lakik Európában, így hozzá megyek és a feleségéhez. Amikor megkaptam az értesítőt, hogy felvételt nyertem, anyáék már izzították is a rokonokat.
- Nagyon vigyázz magadra! Ha leszállsz a repülőről, elvileg a nagybátyádék ott fognak rád várni!
- Rendben anya! – helyeselve bólogatok, mert ezt már vagy ötször elmondta.
- Írjál amint megérkeztél – csatlakozik hozzá apa.
- Megpróbálom!
- Megkezdhetik a beszállást – szól a hang a hangosbemondón.
- Megyek… - mosolygok a szüleimre és egy utolsó öleléssel búcsúzom egy időre. Már majdnem a kapuhoz érek, mikor valaki a nevem kiáltja. Meglepetten fordulok meg és látom ahogy Hwanhee fut felém. Lihegve áll meg előttem és alig tud kinyögni valami értelmeset.
- Én… nekem… mondanom kell valamit – felegyenesedik az eddig kicsit görnyedt testtartásából. – Heejin, én várni fogok rád! Nem érdekel ez mennyi idő lesz…Veled akarok lenni! Legyen az egy vagy akár öt év! Én megvárlak…
- Hwanhee – mondom ki a nevét kissé elnyújtva és tele meghatódottsággal. – Ígérj meg nekem valamit – értetlenül bólint, hogy folytassam. – Legyél boldog! – mondom mosolyogva, majd pár pillanat után átölelem és folytatom az utamat.

Ahogy felérek a repülőre és elfoglalom a helyemet, kitör belőlem az eddig bent tartott sírás.
Minden stressz, ami mostanában ért most feltör. Itt hagyom a családom, a barátaim, és most azt akihez én is vonzódok, ez így nehéz, nagyon nehéz!  

~Jelen~

-Mi egyáltalán nem haragudtunk rád. Ahogy Hwan előadta ezt az egészet… Semmi kételyünk nem volt! – csillogó szemekkel mondja. – Nagyon hiányoztál! – szemei bekönnyeznek. – Ez a négy év, hihetetlen hosszú volt és esemény dús! Képzeld miután elmentél, egy évre rá, Viki és Sunyoul összejöttek! ShiNa már az érettségi után kiköltözött vidékre a nagyszüleihez. Wei és Bitto is összejöttek, de egy hónap után szétmentek, és mind a ketten találtak maguknak egy-egy lányt – kacag fel.
- És veled? Veled mi történt?
- Oh hát… Én még mikor itt voltál összejöttem Kuhnnal, azóta is vele vagyok, és – nem fejezi be a mondatot, csak felviszi a hangját és kinyújtja felém a kezét.
- Na neee – kerekednek el a szemeim és megragadom a kezét, hogy közelebb húzzam, közben hajolok is. – Eljegyzési gyűrű??
- Igen! Három évre rá, megkérte a kezem! Két hónap múlva lesz esedékes az esküvő. És boldoggá tenne, ha eljönnél rá! 
- Természetesen ott a helyem! Ez annyira hihetetlen, de csodás egyszerre!
- Találkoztál már valakivel, mióta itthon vagy? – Megrázom a fejem.
- A mai nap volt az első, hogy kimozdultam otthonról.
- Akkor szerintem majd valakivel muszáj lesz találkoznod!
Felhúzom a szemöldököm. Pontosan nem tudom, hogy kire gondolhat, hiszen két tippem is van. Hime telefonja elkezd csörögni. Mosolyogva előhúzza, majd felém mutatja, s Kuhn képét látom meg.
- Ezt felveszem.
- Rendben. – Örülök, hogy a legtöbbűknek boldog életük lett. Nem is tudom, hogy legyen-e merszem Hwan elé állnom.  Nem tudom mennyire volt komoly az, amit akkor mondott.
- Ne haragudj meg, de haza kell mennem, mert SooIl vacsorát akar – forgatja a szemeit. – Később megyek haza, és már hisztizik is. De azért szeretem – megrántja a vállát.
- Még nekem is van egy kis elintézni valóm – én is felállok. – Én állom ezt – mondom, mikor elkezdi előszedni a tárcáját.
- Rendben. Legközelebb én foglak meghívni!
- Szavadon foglak – kacsintok a lányra, aki egy ölelés után már távozik is.

A városban sétálva, keveredek a régi kis kávézóhoz. El sem hiszem, hogy még mindig meg van a hely. Itt is mennyi minden történt. A suli után nagyon sokat voltam itt Hwannal, egy idő után a lányok is ideszoktak. Oldalra nézek az utcán, szinte látom magam előtt azt, mikor Xiaot olyan durván visszautasítottam. Nem csodálom, hogy haragszik rám, ráadásul jogosan lehet dühös azért is mert elmentem. Remélem a többiek is ugyan ilyen megértőek lesznek mint Hime volt.

Ahogy belépek a fejem felett megszólal egy csengő. Akkoriban még nem volt itt ilyen.
- Jó es-tét… - akadozva köszön a mára már felnőtt fiú. Mosolyogva állok előtte, rajta pedig látszik, hogy alig hisz a szemének. Arc vonásai megnyúltak, sokkal férfiasabb lett. Kinőtte azt a kissé pufók arcát. Magasabbnak is néz ki. A fekete fehér öltözet nagyon jól áll neki, hát még a kötény. Biztos vagyok benne, hogy epekednek utána a nők.
- Rég volt már… Hwanhee – préselem ki magamból ezt a pár szót.
A tálca melyet a kezében fog, nagy csörömpöléssel érkezik a földre, ő pedig pillanatok alatt terem előttem és szorosan ölel magához. Szívem még sosem vert ilyen hevesen, mint ebben a pillanatban. Boldog vagyok, mert tényleg várt rám, és nem adta fel. Már csak azt tudom remélni, hogy nem volt szomorú ezalatt az idő alatt.