10.rész

Az iskolai rohanással telnek a napok, Viki és Wei még mindig találkozgatnak, de egyikőjük se mondta ki, hogy járnának. Én itt teszem magam, hogy na, nekik legyen jó, erre alig lépnek valamit, csak találkoznak, de még egy csók se csattan el!

- Remélem minden csoport elkészítette a beadandóját. Írjátok rá a neveiteket s adjátok be. Jövő héten pedig megkapjátok a jegyeket rá. Most pedig a hármas munkák következnek. Sorban gyertek és húzzatok, de tudjátok!
- Nem nézhetjük meg… - mondja kórusban az osztály.
- Így van! – bólint. Mindenki a dobozhoz ment s kihúzta azt a bizonyos lapot melyen egy számnak kell lennie. Az első körben elkerültem Wooseokot, vajon most is sikerül?
- Nézzétek meg a számotokat, és mondom sorban, akiknél van, emeljék a kezüket. – Kinyitom a lapot s meglátom a kettest. Hamar kifog derülni kikkel, leszek. – Egy!
Shinre nézek de nem emeli fel a kezét. Kifújom a levegőt. Mennyi imát tudok még elmormolni, hogy ne legyünk egy csapatban? – Kettő? – jajj ne! Felemel a kezem, s nézem, hogy kik cselekszenek még így. Első padban egy lány… és… és még ki? Keresem a harmadik kezet, de nem találom. Senki más nem nyújtja. A tanár a dobozhoz megy és kiszed belőle két lapot. – Na, a két hiányzó között osszuk el, ki hova fog tartozni. Kik nincsenek jelen?
- Kogyeol és Daegun tanár úr!
- Kit szeretnétek csapattársnak?
- Részemről Kogyeolt – feleli a lány higgadtsággal. – Neked is megfelel Reita? – hátra néz rám. Eltátott szájjal bólintok. Kogyeollal még sose beszéltem, de furcsa lesz megismerni…

- Tanár úr! – Bitto nyújtja fel a kezét.
- Igen ChangHyun fiam? – szemüvegét megigazítja.
- Kogyeol valószínűleg két hétig nem lesz iskolában, mert tüdőgyulladást kapott, és tegnap volt orvosnál.
- Oh, ezt sajnálattal hallom. – mormogja az orra alatt. – No, sebaj. Magának hányas a száma?
- Hetes.
- Kinél van a 9+-al jelölt cetli? – kérdezi és körbe néz.
- Nálam! – unottan mondja Shin és felemeli a kezét. Akkorát dobban a szívem, hogy azt hiszem, átszakítja a mellkasom. Lopva pillant rám Shin, s szája szélén látok egy halvány mosolyt.
Nem, nem ez nem lehet igaz! Miért pont ő? A csajnak meg miért kellett Kogyeolt választania? Én Daegun-al is megelégedtem volna! Tanár úr miért nem őt mondta, hogy akkor ő lesz?! És egyáltalán mi ez a 9+-os kártya? 

- Tanár úr! – emelem fel a kezem gondolkodás nélkül. Kíváncsian néz, rám, de jó néhány osztálytárs is. – Mit jelent ez a 9+-os kártya?
- Azt jelenti, hogy egyel több ember van az osztályban, s így az utolsó csoportban 4-en lettek volna, de így ha egy ember kiesik, meg van oldva a probléma – mondja s ezzel teljesen letisztázza a kérdésemet. Ez aztán a balszerencse!

***

Nap végén a táskámba pakolok, s látom, hogy a csaj odamegy Shinhez és valamit nagyban beszélnek, s elindulnak ki a teremből. Furcsállom, de nem szólok semmit.
- Te nem jössz? – Shin hangját hallom, de biztosan nem nekem szól. – Rei?
- Tessék? – nézek fel az ajtóban álló fiúra meglepett arccal.
- Te nem jössz a könyvtárba?
- Könyvtár..? – bambán billentem oldalra a fejem.
- A feladatot, ma letudjuk… - biccent.
- Ja! De megyek! – vágom rá és táskámat hátamra vetve, sietek utánuk. Tényleg jobb túl lenni ezen. Vajon milyen lehet Wooshinnel tanulni? Bízom abban, hogy nem én fogom megcsinálni az egészet.

***

- Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de én nem szeretem az etika órát! – hisztizni kezd Chanmi, de szerintem nem úgy sül el, ahogy azt ő gondolta.
- Tehát nem szeretsz erkölcsös lenni és tisztelettudóan viselkedni? – forgatja ki a szavait Shin.
- Nem ezt mondtam. – döbben le.
- Pedig ezzel azt fejezted ki, hiszen ott ezeket tanuljuk meg – elszántan néz a lányra. – Keresek könyvet, amit tudunk használni – kijelenti és megindul a polcok felé.
- De egy bunkó… - fintorog. – Engem nem érdekel ez az egész. Csináljátok meg ketten! – fogja a kabátját és a táskáját s kicsörtet a könyvtárból. Eddig bírta? Én hetekig eltűrtem minden bántást a suliban, ő pedig 10 másodperctől kiakad? Na szép…
Menjek a fiú után, hogy elment Chanmi vagy várjam meg itt? Körbe nézek és épp, hogy van itt egy-két diák. Hát igen, nem a könyvtár a kedvenc helye az embereknek, bár ha vannak itt azoknak a többsége már mind végzős és az érettségire tanulnak.

- Mi lett a másik csajjal? – letesz mellém két könyvet, kihúzza a széket és leül.
- Megsértetted és elment… - felelem.
- Na, szép, igaz úgy se csinált volna semmit…
- Ezt hogy érted? – kérdem, de csak legyint. - Csináljuk meg és menjünk haza – mondja, de nem emeli rám tekintetét, csak a könyvbe bújik. Elém tolja a másikat így én is elkezdem keresni a megfelelő témakört.

- De biztos ne csináljuk meg azt a részt is? – összehúzva magam mutatok a lapra, alsó ajkam harapdálom idegességemben.
- Az Chanmi része, holnap elmondom neki mi a dolga, ha nem csinálja meg így járt, elmondom a tanárnak tisztességesen, hogy mi történt. – Magyarázza el nekem ismét, de én akkor is félek. – Na, vedd a kabátod és menjünk – kitolja a székét és úgy cselekszik, ahogy nekem mondta. Nyúlnék a háttámlához, de nincs itt a kabátom, ekkor bevillan, hogy nem is hoztam magammal.
- Oh, biztosan a teremben hagytam… - gondolkodom hangosan.
- Akkor menjünk érte.
- Nem kell! Menj csak nyugodtan haza… - hajtom meg a fejem és lopva pillantok fel komor arcára. Miért ilyen rezdületlen, nem tudna többet mosolyogni? Régen sokat mosolygott.
- Jó. – lassan lecsukja a szemét, és olyan mintha mindjárt robbanna. – Szia – félmosolyt villant és megfordulva elindul. Megkönnyebbülten sóhajtok fel és szemem előtt lebeg mosolygós arca. Fél vállra veszem a táskámat és elindulok én is ki, az osztályterem felé. Az utcán már szürkület van így szedem a lábamat, hogy minél hamarabb hazaérjek én is. A terem sötét, így elsőre félek bemenni, de a szoba végében van a kabátom, így mégis csak átszelem a helységet anélkül, hogy körülnéznék.

- Te még itt vagy a suliban? – felsikítok a hirtelen hangtól és a földre esek. Az ijedtségtől azt se tudom ki volt az, a pulzusom az egekben, szemeim erősen szorítom, hogy ne lássak meg semmi ijesztőt. Gyors lépteket hallok közeledni, majd újra a hang. – Nyugi csak én vagyok Xiao… - karom fogja meg én pedig gondolkodás nélkül ugrok a karjai közé, ami most a védelmet jelenti a számomra. Dongyeolal együtt terülünk ki a földön. – Shh, semmi baj! – dörzsöli a hátamat, és szorosan húz magához, ahogy én is bújok hozzá. Az ő hangja is megremegett.
- Hülye! – mondom erélyesen. – Ha még egyszer így rám ijesztesz…
- Nem fogok, ne aggódj. Nyugodj meg kérlek… - ringatózik.
- Xiao.. én sajnálom… nem akartalak megbántani a múltkor, tényleg sajnálom! – kitörik belőlem a sírás, és olyanná válok, mint egy bőgő kisbaba. A fiú nem mond semmit, de nem is enged el, ugyanúgy tart, ami olyan jól esik. Hamarabb megnyugszom, mint gondoltam. A falnak dőlve ülünk a sötétben és egymás kezét fogjuk. Szipogok még kicsit, de szabad kezemmel kiszedek egy tiszta zsebkendőt a táskámból, s még véletlenül sem akarom elengedni a kezét. Kell a biztonság. Igen, csak a biztonság.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire félős vagy…- jegyzi meg Xiao miközben kezeinkre néz. Elakarom venni, de nem hagyja. – Nem ezért mondtam…
- Sok mindent nem tudsz rólam… például azért félek ennyire a sötétben, mert a szüleim, testvéreim belém sulykolták ezt a „Sok rossz ember mászkál kint, bármi történhet éjszaka!” szöveget és így egyedül nem igen megyek este semerre.
- Most mégis egyedül voltál itt…
Nos igen.. neked azt nem kell tudnod, hogy eddig Wooshinnel voltam.
- Na menjünk mert nem szeretnék a suliban éjszakázni – sóhajtok, talpra állok, s szerencsére így már nem fogjuk egymás kezét. A fogashoz sétálok és felveszem a kabátomat. Olyan szerencsétlen vagyok, hogy itt hagytam!

A folyosó kihalt s csak a lépteinket lehet hallani. Az aulában már lézeng néhány végzős, akik szorgosak és bent maradtak tanulni. Egy hónap múlva pedig kezdődnek az esti órák, amik 11-ig is eltarthatnak. Remélem Viki és ShiNA kifogják bírni, és nem fognak nagyon kimerülni.

***

Xiao előtt topogok még, pedig már szeretnék bemenni, mert befagy… mindenem!
- Ugye, nincs akkor harag köztünk? Mármint amiket mondtál, és amiket én reagáltam rá…
- Ne aggódj! – fejcsóva. – Míg jöttünk elmélkedtem egy kicsit, és rájöttem, hogy én túloztam el ezt az egészet, nem kellett volna így rád nyomulnom. Ne haragudj rám.
Felcsillan szemem a szavaira.
- Semmi baj – mosolygok.
- Úgyhogy eldöntöttem, jobban megismerlek. – Ahogy mondja, arcom úgy változik át, egy amolyan „Ezt most komolyan gondolod?” tekintetre. - Ne mondj semmit! Megyek! Jó éjt! – nem hagy szóhoz jutni, és már el is iszkol. Homlokráncolva megyek be a kapun, majd a lakásba, egyből a szobámba, miután köszöntem szüleimnek. Az ágyra feküdve hosszas perceken át figyelem a nagy semmit a plafonon. Nyitott szemeim nagyobbra nyílnak majd testem megindul az erkély felé. Kilesek Seok szobájához, de furcsállom, mert koromsötét van nála.
- Még nem ért volna haza? – suttogom elmélkedve. Kislámpa már szokott égni, ha itthon van. Jobban előre hajolok, ekkor felkapcsolódik a villany és összehúzom szemeim a fénytől. Megnyugszom, amikor elsétál az ablaka előtt. Boldogan de mégis elmélkedve megyek vissza a szobámba.

BONUS

*Wooshin szemszög*

~Iskolában~
Unottan nézem meg a cetlit, amit kihúztam. A hetes szám szerepel rajta. Lefordítva az asztalra teszem és próbálok a tanárra figyelni, de egyesek nem hagyják.
- Mi az eget jelent a 9+? Neked is van plusz jel? – megnézi az én cetimet is padtársam. – Nem cserélünk?
- Nem – jelentem ki nemtörődöm hozzáállással.

-Kettes? – sorolja a számokat a tanár, s írja a neveket. Ketten hiányoznak és pont nem húzták ki a harmadik számot. Amikor a 9+-ost kérdezi, gyorsabban reagálok a haver mellett.
- Nálam van – emelem fel a kezem és észrevétlenül csúsztatom át a cetlit a srácnak.

~Könyvtár után~

Erőltetnem kellett volna, hogy menjek vele, nem akarom, hogy egyedül a sötétben jöjjön. Épphogy kilépek az iskola ajtón vissza is fordulok s megállok az egyik oszlopnál, ahonnan jól láthatom, ha jön Heejin. Türelmetlenül dobogok a lábammal, nem hiszem el, hogy ennyi ideig tart elmenni a kabátjáért. Már azon vagyok, hogy a termébe menjek, mikor meglátom kettesben Xiaoval. Így már minden világossá válik. Valószínűleg ezért nem akarta, hogy vele menjek, lehet igaz az, hogy együtt vannak… Cinikus mosoly húzódik arcomra, majd gyászossá válik, és legszívesebben most behúznék egyet a fiúnak.