12.rész

- Anya! – hirtelen szólalok fel az asztalnál, anya pedig ijedten néz rám.
- Kislányom?!
- Te adtál régen apának Valentin napra csokit? – tekintetem rá emelem, és kidülledt szemekkel várom a válaszát. 

- Természetesen! Még tavaly is adtam neki – elmosolyodik, ahogy visszagondol a kellemes emlékre. – De miért kérdezed? Adni szeretnél valakinek? – felvonja a szemöldökét. Nagyot nyelek és alsó ajkam harapdálva gondolkozom, hogy mondjam-e el neki vagy sem. – Kineeek? – megböki a karomat. – Heejin… - kérődzik.
- Hát… Igazából nem tudom, hogy adjak-e bárkinek is…
- Wooseok-nak szeretnál adni? – kedvesen elmosolyodik, semmilyen gonosz mosoly, amire számítottam.
- Honnan? – sűrűket pislogok rá.
- Ugyan kicsim… - kuncog. – Mielőtt el nem költöztek nagyon sokat játszottatok együtt – végig simít a karomon. – És szerinted nem láttalak már kint az erkélyen, hogy az ő szobáját nézegeted, álmodozva? – sunyi arca villan fel. Elpirulok, és nem tudok szóhoz jutni. – Szeretnéd, csinálhatunk együtt muffint neki, ezzel egybe akkor apádat is letudjuk – kacsint.
Azonnal bólogatok. Jó ötletnek tűnik, s ha anyával készítem elrontani sem lesz esélyem.
- De vajon az fog neki ízleni? – komorulok el.
- Menj át és kérdezd meg!
- De mégis hogy?
- Csak kezdj el vele beszélgetni és hidd el, hogy szóba fog kerülni a téma – mondja és már el is kezd tolni az ajtó felé.
- Már fél kilenc van, nem kéne átmennem!
- Ugyan már! Holnap szombat és a szülei sem fognak menni dolgozni! – megállunk az ajtóban. – Sok szerencsét kislányom! – homlok puszit kapok, és szinte kilök az udvarra. – Addig nem engedlek vissza, amíg meg nem tudod! - ezzel becsapja mögöttem a bejáratot.
- Hogy lehet egy anya ilyen kegyetlen? – motyogok az orrom alatt és mivel mást nem tudok tenni, elindulok hát a szomszéd házhoz. Pár percig ide-oda sétálok az ajtójuk előtt, majd csukott szemmel megnyomom a csengőt. Mrs. Kim nyit ajtót s kérdőn néz rám.
- Elnézést a kései zavarásért! – hajolok meg kicsit. – Wooseok itthon van? – kérdezem a nyilvánvalót, hiszen ég a villany a szobájában.
- Gyere be Heejin – jobban kinyitja a bejáratot. – Mostanában sokat vagy itt. – jegyzi meg majd mondja, hogy fent van a szobájában. Megköszönöm és felmegyek a lépcsőn. Az ajtaja előtt állva gondolkodom, hogy kopogjak, vagy ne. Megrántom a vállam és halkan kopogok, egyben be is nyitok.
- Sziaa – csillogó szemekkel lépek be a szobájába, de őt nem találom itt. – Vajon hova mehetett? - magam mögé lesek. Biztosan elment a mosdóba.  Végig megyek a szekrény mellett, egészen az ágya melletti éjjeliszekrényhez. Meglátok rajta egy lefordított képkeretet s érdeklődve veszem fel a kezembe és fordítom magam felé az elejét. Szemeim kikerekednek, de felfogni sincs időm, mert valaki kikapja a kezemből, pontosabban ez a személy Shin. Ijedt tekintetével találkozik enyém.
- Miért vagy itt? – kérdezi kissé feszülten. Eltátott számat becsukom és körbemutatok a szobáján.
- Mindig meglep milyen rend van itt – terelem a témát. – És csak beszélgetni jöttem, anyukád engedett be – elmosolyodok, mintha semmit sem láttam volna.
- Miről akarsz beszélni? Talán megint Weiről meg Bittoról? – egy kis cinikusság érződik szavaiból. Arrébb sétál, és a képet beteszi a fiókba. Ahogy távolabb kerül tőlem, veszem észre, hogy a fiún csak egy melegítőnadrág van és egy törölköző a nyaka körül, felső teste pedig tökéletesen látszik. Arcomba vér fut és megpördülök tengelyem körül, közben elsikítom magam, hogy:
- Az istenért, vegyél fel valamit!
- Heh? Oh! Ne haragudj! – zavartságot hallok vissza. Szekrényajtó csapódása, majd újra az ő hangja. – Ok, megvagyok!
- Így már sokkal jobb – mondom egy nagy levegővétel után.
- Hé! Azért annyira nincs rossz testem! – kezdi játékosan a felháborodást. Hát ez az…
- Én nem értek az ilyenekhez – vállrántással hagyom annyiban a dolgot.
- Na tehát akkor, pontosan mi okból jöttél így este át? Egy fiú szobájába? – felteszi ismét a kérdést. Az asztaltól elhúzza, a széket majd fordítva ül rá, kezével megtámaszkodik a háttámlán, állát pedig karjára támasztja. Kócos vizes hajával ez az összhang nagyon bejövős. Na, nem mintha máshogy nem jönne be, de így még nem is láttam…közelről.
Leülök az ágy szélére.
- Csak anya küldött át, mert… mert csak! Muszáj neked mindenről tudnod?! – pattogok az ágyon, és fejem biccengetem közben.
- Igazad van… hiszen ez az én házam, az én szobám – végig néz a helységen. – És az én ágyam! – rámutat, amin ülök. – Tényleg nincs semmi közöm hozzá! – bólogat.
- Na, ugye – mondom elvigyorodva, s ekkor egyszerre nevetünk fel. Furcsa, olyan mintha minden nap itt lógnék nála, és mintha már évek óta nagyon jó barátok lennénk. Amikor a négy fal között vagyunk és senki nincs körülöttünk, az annyira természetes. Vajon az iskolában például, miért viselkedik velem mindig furcsán? Vagyis, miért nem foglalkozik velem?
- Milyen jó lenne, ha iskolában is ilyen természetesen tudnánk viselkedni. – Mintha a gondolataimból szedte volna ki ezt a mondatot. Szám ismét eltátom.
- Miért nem tudunk ott is ilyen barátok, lenni?
- Nem szeretném, hogy neked rossz legyen. – Szóval szándékosan löksz el?
- Nekem anélkül is rossz – motyogom fejem lehajtva.
- Sajnálom…
- Ugyan mit sajnálsz? Te nem tettél semmi rosszat – felnézek rá.
- De tehettem volna az érdekedben, hogy hagyjanak békén…
- Azzal csak olajt öntenél a tűzre – sóhajtok. – Nem akarok valakinek a védence lenni, az még megalázóbb a mai világban, és csak jobban kifogják az embert. Még ha rólad is van szó… Engem nem hagytak volna békén! De ahogy eddig, most is tartom magam és a nem létező büszkeségemet megvédem! – félmosolyt húzok arcomra.
- Ne mondj ilyet, igen is vagy valaki! Sok lány és fiú megirigyelhetné ezt az erős karaktert, láttam és tudom, hogy miket éltél át… Nagyon erős vagy Heejin! – Ahogy hallom a szavait úgy érzem hatalmas erő és önbizalom száll belém, mintha ebben a pillanatban most bármire képes lennék.
- Wooseok, szereted a csokis muffint? – őszinte és elszánt szemekkel kérdezem tőle.
Meglepem ezzel, s látszik arcán mennyire is forognak azok a fogaskerekek a fejében.
- Igen! Szeretem! – olyan lendülettel mondja, hogy még a székkel is majd felborul.
- Rendben van – kezemmel is egy ’ok’ jelet mintázok meg, hogy még biztosabbá tegyem.

***

- Nem kellene már hazamenned? – Suttogva kérdi Woo, miközben az ágyon kinyúlva bámuljuk a plafont. Olyan sok mindenről beszéltünk, hogy eléggé elrepült az idő.
- Lehet menni kéne – sóhajtok és felülök. – Anyudék is biztosan alszanak már, mennyi lehet az idő?
- Fél kettő – jelenti ki miután megnézte a telefonját.
- Uh, na, akkor tényleg megyek.
- Ki kísérlek. – Bólintok, s ezzel elkezdek leosonni a lépcsőn, de az persze nyikorog, meg sem lepne ha nem így volna.

-Menj be nyugodtan – hessegetem a kezemmel. – Jó éjt! – integetve hagyom el a kertjüket. Bejutok a mi udvarunkra, viszont a bejárati ajtó kilincsét az istenért se tudom lenyomni, ezzel megakadályozva, hogy bejussak. – Remek…kizártak. – Zsebeimet tapogatom végig, de eszembe jut, hogy semmit sem hoztam magammal,még a telefonomat is az ágyamon hagytam. Fájdalmas arckifejezéssel fordulok meg a szomszéd ház felé. Elfojtott hangon szólítom a fiút, abban reménykedve, hogy még kint van.
- Wooseok…
- Mondjad. – azonnal érkezik a válasz.
- Kizártak – jelentem ki, és ezzel egyben hallom a kuncogását.
- Gyere vissza. – Több se kellett nekem, már ott is termettem mellette. – Nem tudod felhívni őket? – Megrázom a fejem.
- A szobámban hagytam a telefonom.
- Tudod a számukat? – ismét fejem rázom. – Akkor ha a te telefonodat felhívjuk nem veszik észre?
- Le van némítva – elszégyellem magam. Annyira béna tudok lenni!
- Akkor nincs mit tenni, itt alszol, ma este- mondja könnyedén és bezavar a házba. Visszamegyünk a szobájába. Egyik felem örül neki, másik pedig kicsit aggódik, bár ahogy Shint ismerem semmi rossz nem fog történni, mi is történhetne?
- Kérsz váltóruhát?  - kérdi, ahogy a nyitott szekrénynél áll. Végig nézek magamon, testnadrág maradhat.
- Egy pólót kérnék szépen! – adom le a rendelést.
- Hölgyem – egyik fekete pólóját dobja felém.
- Köszönöm My Lord – elkapom az anyagot, s mindketten csak mosolygunk.
- Kimegyek, míg átöltözöl.
- Ühüm – bólintok. Ez alatt a pár óra alatt annyira feloldódtam mellette. Olyan érzésem van, mintha együtt élnénk. Ha bezárnának vele egy lakásba, nem ellenkeznék, nagyon is élvezném. De félek attól, hogy ha felkel a nap, minden visszaváltozik a régibe, amikor alig beszélünk egymással. Újra elhidegülünk és mások előtt, azt csináljuk, mintha nem is ismernénk egymást. Kinyitom, az ajtót mikor készen vagyok, de nem  látom sehol, és sötét is van kint. Egy másik ajtó is kinyílok, s a fény jobban bekúszik az előtérbe. Én is elrohanok a vécére mielőtt aludni mennénk. Ahogy visszatérek, a szobába látom, hogy a földre rakott ki ágyneműt és párnát.
- Mit csinálsz?
- Te fent alszol az ágyon én pedig lent a földön – mondja teljesen természetesen. Jesszusom, mikre gondoltam?! Én már teljesen abban a hitben voltam, hogy egy ágyban fogunk aludni! Úristen mit gondolhat most rólam?!
- Ez nem szükséges! Mármint alszok én a földön, nem szeretnélek az ágyadból kiűzni! – makacsolom meg magam és lehuppanok a földre.
- Heejin, kérlek – felakar állítani, de ekkor elfekszem.
- Jó éjt My Lord!
- Akkor mindketten az ágyban alszunk, ha úgy megfelel…
- Nem… tudom... – mondom tagoltan egy nagyot nyelve.
- Nem kérdés volt! – hallatja hangját ismét, ekkor felkap az ölébe. – Hű ettől azért könnyebbnek gondoltalak – csipkelődik, ennek eredménye képpen pedig elkezdek kezemmel-lábammal kalimpálni. – Nem vagy még elég fáradt úgy látom – nevetve letesz az ágyra, bár a végére, majdhogy nem dobott. Visszapakolja a párnát és takarót. – Bújj, be, én lekapcsolom a lámpát. – utasít, én pedig engedelmeskedem. Egészen a nyakamig húzom a takarót, ekkor pedig lekapcsolja a villanyt.

- Aucs! – koppanást hallok, és még az ágy is megmozdult.
- Szegény ágy!
- Szegény én!
- Te miért lennél? Te mentél neki, nehogy már az ágyra fogd, mikor ő meg sem tud mozdulni.
- Kötekedsz? Esetleg kint a hidegben akarsz aludni? Az ajtó bármikor nyitva van! – komoly hangnemmel mondja, de tudom, hogy csak viccel. Remélem, hogy csak viccel!

Lesüpped kicsit az ágy másik oldala, ahogy befekszik, messze van tőlem, de olyan mintha pár centi lenne. Nem látok semmit, mert még a fényhez van szokva a szemem. Hogy így elöntötte a sötét a szobát egyből álmosság jön a szememre. Nem aggódom, hogy egy fiú mellet vagyok, ami furcsa, és lehet ha elmesélem valakinek, akkor ferde szemmel fog rám nézni, hogy ezt mégis hogy tehettem meg.

***

Lassan felnyitom a szemem, s látom, Shin gyönyörű íriszeit. Arca közel van és komoly a tekintete. Olyan mintha egy álomban lennék, habár ez az is, hiszen egyre csak közeledik az arca, végül ajkunk összeér, egy csókban összeforrva. Ilyen a valóságban nem történne meg. De ez egy csodálatos álom…

***

A szemem kettéhasítja a nap, mivel pont arcomba süt. Morogva ülök fel az ágyon, és oldalra nézek Wooseokra aki békésen alszik, az árnyékban. Szemem dörzsölve eszembe jut az éjszaka mit álmodtam. Minden fáradtság kiszáll a szememből, testemből, és azon kapom magam, hogy lefele rohanok a lépcsőn.
Az ajtó hála a jó égnek már nyitva van otthon, mert apa elment dolgozni. Szobámba rohanok fel és körmöm rágva ülök az ágyon előre hátra dülöngélve. Mi ez az álom ilyen hirtelen? Vagy nem álom volt? Tényleg megtörtént? Jesszusom, nem tudom eldönteni. Valóságos volt, de mégse.

***

Egész nap nem mozdultam ki a szobámból. De beszélnem kellene vele, megkérdezni tőle, hogy volt-e valami az éjjel.
- Heejin! Kérlek, vidd ki a szemetet – kiabál fel anya. Lemegyek és mintha nem is venném észre, földről felveszem a szemetest és elindulok ki.
- Szia Rei! – ismerős hangra megdermedek. Hogy lehet ilyen időzítése?
- Áh, szia Seok – köszönök vissza neki, ahogy észbe kapok. A nagykukába teszem a szatyrot és közelebb megyek a kerítéshez, ő is így tesz.
- Jól aludtál? Mikor mentél el? Észre se vettem – kérdezget.
- Jól aludtam, köszönöm, hogy megengedted, nálatok csöveljek,még kora reggel jöttem el, apa már akkor elment dolgozni, így be tudtam jönni. – felelem engedelmesen. – Mond csak Shin…
- Igen? – billenti oldalra a fejét.
- Történt valami…?
- Mint például?
- Hát…
- Aludtunk, biztos csak álmodtál valami furcsát – mondja, ezzel pedig hatalmas nyugodtságot hoz rám.
- Igen, igen, valószínűleg álmodtam, elég érdekeset. Na, akkor én be is megyek – hadarom el neki, s igyekezek a lakásba.

BONUS:

*Wooshin szemszög*

- Történt valami…?
- Mint például? – teszem az értetlent.
- Hát…
- Aludtunk, biztos csak álmodtál valami furcsát.
- Igen, igen, valószínűleg álmodtam, elég érdekeset. Na, akkor én be is megyek.

Mosolyogva nézek utána. Ujjaimmal végig simítok ajkaimon. Lehet hülyeséget csináltam, de már régóta vágytam erre a csókra. Talán jobb neki, hogy úgy tudja csak egy álom volt. 

>>> Ajándék kép! <<<