14.rész

Álmomban sem gondoltam volna, hogy Wooseok elfogadja a neki szánt valentin napi „csokimat”. Talán ez lehet életemben a fordulópont, egy esély, hogy változtassak az eddig lefele menő életemen.
- Heejin… nem szeretnél velem járni? – Látom a fényes kezet mely felém nyúl, hogy segítsen, a cél, egy új cél elérésében.

-Igen! – előre bukik a fejem, ekkor rájövök, hogy nagyon gáz szituációban vagyok.
- Mi igen? – kuncogva teszi fel a kérdést Wooshin, aki mellettem ül.
- Csak… elaludtam… - húzom össze magam.
- Tudom, mert az én vállam használtad párnának. Egyébként nem fázol? Lassan haza is mehetnénk.
- Együtt?
- Hát nem? Hiszen egymás mellett lakunk, butuska.
- Ja, ja igaz… - nevetek magamon. Tényleg jobb lesz hazamenni és bezárni magamat a szekrénybe, minden mocskos gondolattal együtt.
Visszamentünk a karaoke szobába, de a többiek már sehol. A Shin kabátja meg az enyém felakasztották. Még csak nem is szólnak arról, hogy elmennek?!
- Gyere – visszazökkent a valóságba, ahol nem szidom barátnőimet. A hazavezető út, jókedvűen telt el. Viszont, ahogy elvállunk egymástól, azt kívánom bárcsak tényleg feltette volna a kérdést, hogy járjunk.

**

-Miért mentetek el tegnap anélkül, hogy szóltatok volna?! – kezdem a megszidást.
- De hát mi szóltunk. Felhívtalak, de először nem vetted fel, majd a második hívásnál Wooshin vette fel, és azt mondta elaludtál, s hogy menjünk nyugodtan, majd ő úgy is hazakísér. – hatalmas szemekkel meséli Viki. Akkora döbbenet ül ki az arcomra, hogy azt se tudom, mit kezdjek magammal hirtelen.
- De a telefonomban nincsen egy hívás se – mutatom a kijelzőt felé.
- De nekem itt van, tessék! – megmutatja az övét. Ezt meg mire véljem? A nap további részében csendes megfigyelőt játszok.

Shin a szokásánál is többet nevet a fiúkkal és a szokásosnál is több lány kering körülötte, most hogy nem olyan komor a tekintete. Amikor rám pillant, összehúzom a szemeim és elfordítom a fejem. Érezze csak a haragomat.

*

Az órák végeztével kint várok az iskola kapujában. Ma eléggé lehűlt a levegő, így vállaim felhúzva jól a kabátomba bújva egyik lábamról másikra helyezve testsúlyom próbálom magam minél jobban felmelegíteni. Visszafordulok az épület felé és látom, hogy Hwanhee jön Xiaoval. Hunyorgok, hogy jobban lássam Hwan arcát. Odarohanok hozzá, amivel meglepem őt. Valószínűleg nem számított rám.
- Mi történt az arcoddal? – mutatok jéggé fagyott kezemmel a szeme alatti véraláfutásos részre.
- Semmi, nem kell vele foglalkoznod – ellöki a kezemet és elmegy mellettem.
- Hwanhee! – kiáltok utána. Megáll, de semmi többet nem reagál. Xiao szól helyette:
- Most hagyd őt. Ez a férfiak dolga.

Mégis milyen férfiak? Valakivel összeverekedett volna? Csak nem egy lány van a dologban? Miközben ezen kattog az agyam, ők elmennek. Még ha egy lány is van a dologban megéri magát összeveretni?
- Rám vártál durci? – Wooshin mély hangja csapja meg a fülem magam mellől. Fejem oldalra fordítva arcunk túlságosan közel kerül egymáshoz, mivel a képembe bújik.
- Hhh! Mi történt a száddal?! – kezeimbe fogom orcáját és rémült tekintetemmel szemlélem. – Ma mindenki bekattant? Te is verekedtél?
- Te is?
- Hwanhee! Ő is az arca alatt sérült meg. – elkenődök, ahogy az előbbi szituációra gondolok. –Nem rég mentek el Xiaoval, de nem mondott semmit, hogy mi történt.
- Akkor lehet nekem se kellene mit mondanom – kezemhez ér, hogy leszedje magáról.
- Úristen, bocsánat! – észbe kapok és még jól zsebre is teszem, elkerülve még több hülyeséget. - Ugye nem ti verekedtetek? – átfut agyamban ez a sületlenség.

Megfontoltan néz felém. Majd kinyögi, hogy de. Egész nap láttam Shint, mégis mikor alkották ezt?
- Melyikkőtök kezdte?
- Miért fontos ez? Összekaptunk kicsit és kész! Nem értem miért foglalkozol a kis mitugrásszal.
- Wooseok! – emelem meg a hangom. – Tegnap elmondtam neked, hogy Hwan olyan mint a testvérem, és jó barátom is…
- Te nem látsz a szemedtől! – elfojtott hangon szól. – Nem húztál elég nagy határvonalat közétek, ezért ő szépen átlépte azt.
- Te meg miről beszélsz? – összevonom szemöldököm.
- Arról, hogy a drága „testvéred” szerelmes beléd… - fintorogva jelenti ki és elakar menni, de utána nyúlok így visszanéz.
- Ez biztosan nem így van.
- Higgy, amit akarsz. És én kezdtem a verekedést. Csak hogy megnyugodj, fuss csak oda hozzá, és vigasztald meg.
- Mire véljem ezt a viselkedést?
- Te még mindig ugyan olyan vak vagy, mint eddig – csóválja a fejét. – Majd akkor gyere át hozzám, ha magadban mindent lerendeztél.

Ezzel a mondattal itt is hagy. Valamit nagyon rosszul csinálhatok.

A parkban ülve veszek el gondolataimban. Összegezzük az eddig történteket. Új barátokra tettem szert. A szomszédomnak szinte bevallottam, hogy szerelmes vagyok belé, de ő csak egy öleléssel reagált rá. Igaz nem tudom mire számítottam, hogy egyből megkéri a kezemet?

Fejem megrázva hessegetem tovább a gondolatomat. „Ez a férfiak dolga. „Ezt vajon hogyan értette? Ha Wooshin és Hwanhee verekedtek össze, és Shin azt mondta: „testvéred” szerelmes beléd… szerelmes… beléd…

-BELÉM?! – kiáltom el magam, ahogy eljut a tudatomig. Velem szembe egy fiú áll lefagyva, szájából egy fél hotdog lóg ki. Csak pislogunk egymásra. – Menjen csak tovább – intek a kezemmel. Ezt az égést.
- Te nem a Heejin csaj vagy?! – kérdezi hirtelen, ezzel ki is esik a szájából a kaja. Fintorral az arcomon nézek a földre, majd vissza fiúra, akit ekkor fel is ismerek.

- Jé, te meg Gyujin vagy!
- Az vagyok – helyeselve bólogat. – De te miért vagy itt kint a hidegben, egyedül? – teszi fel összetett kérdését.
- Csak gondolkodom – köhögök egyet. – És te mit csinálsz?
- Csak eszek – mutatja fel a fél hotdogot.
- Ezt megbeszéltük – bólogatok és várom, hogy távozzon, de leül mellém.
- Sok mindent tudok ám rólad, de fogadjunk, te semmit sem tudsz rólam.
- Őszintén, tényleg nem. Ha a suli újságban látlak is, mindig átugralak. – megrántom a vállamat. 

- Hát ez most nagyon fájt! Pedig gondoltam segítek a gondolkodásban, de ha nem kéred a segítségemet, akkor el is megyek – feláll és elindul. – Most komolyan ilyen szívtelen vagy?!- visszarohan hozzám. – Na, idefigyelj! Elmondom mi történt ma a suliban! Már gyülekeztünk, hogy megyünk a klubhelységbe, mikor Hwanhee mondta Shinnek, hogy „Remélem nem fogod megbántani Reitát” – utánozza egyik oldalról. Majd átfordul a másikra. – Mire Shin azt felelte: „Neked mi közöd van hozzá? Azt csinálok, amit akarok!” Ekkor Hwan: „Ha így állsz hozzá, akkor nem engedem át neked!” – újra helyet változtatott, majd vissza. – „Reméltem, hogy nem igaz a sejtésem. Had világosítsalak fel Hwan. Reita engem szeret, nem téged, te csak a kis testvére vagy, akit babusgathat!”

Mintha egy rossz színházban lennék. A valóság kegyetlen színházában. Felállok a padról és lehajtott fejjel indulok meg.
- Hová mész? Még hátra van a vége… - szól utánam Gyujin, de szerencsére hagy elmenni. Szerintem tudom, hogy mi a vége… De ha mégsem, akkor nem hiszem, hogy megakarom tudni.

Mindkettőben csalódtam. Shin kisajátított, mikor nem is vagyok az övé. Hwanhee is ezt tette, de nem tartotta figyelemben azt, hogy én csak, mint barát tekintek rá. Bár lehet ezt az utóbbit én rontottam el, és túl közvetlen voltam a fiúval. Húsz perc után nem tudom miért találom magam, Hwanék boltjában.
- Segíthetek valamit? – kérdezi az anyukája, mikor már harmadszor jön vissza az asztalomhoz, de nem rendeltem semmit.
- Hwanhee itthon van?
Egy darabig csak néz rám, aztán gyengéden megfogja a karomat és maga után húz.
- Menj fel a lépcsőn és jobbra a második ajtó az ő szobája – óvatosan megveregeti a hátamat ezzel felküldve engem.

 Az ajtónál megtorpanok. Miért vagyok itt?
Épp amikor úgy döntök, inkább mégsem megyek be, a bejárat lassan kinyílik és rémület ül az arcomra. A fiú is nagyon meglepődik, mikor meglát engem. Ettől szerencsétlenebb helyzetbe nem is hozhatom magam!